Történeti áttekintés 2.
Az internálás
1945-ben az internálást mint államigazgatási kényszerintézkedést a rendőrség, majd a politikai rendőrség hatáskörébe utalták. Az internálás azt jelentette, hogy bírói ítélet nélkül, egy véghatározat kitöltésével fosztottak meg embereket a szabadságuktól és táborokba hurcolták őket.
A második világháború végétől többféle retorziós tábor működött Magyarországon. 1946 őszén a belügyminiszter rendeletben megszűntette a vidéki és budapesti internálótáborok többségét. Az internáltak elhelyezésére kijelölt egy központi internálótábort, amely ekkor a Buda-déli tábor volt. 1949 tavaszától ezt a funkciót a kistarcsai internálótábor vette át.
A Mosonyi utcai Toloncház (Állambiztonsági Fogház) 1945–1953 között fontos szerepet töltött be mind a börtönök, mind az internáltak életében: itt hirdették ki az internálási véghatározatokat, és innen vitték az internált személyeket a kijelölt internálótáborokba. Itt működött az egyik rab-mosoda, és rabkórház is.
![]() |
A Budapesten és környékén működő internálótáborok, 1945-1949 |
A táborok (1950–1953)
Az 1950-es évek elején a táborok fajtája tovább bővült a kényszermunkatáborokkal és az internálásszerű kitelepítettek zárt táboraival.
A táborok fenntartásában kiemelkedő szerepe volt a politikai rendőrségnek. Ekkoriban a társadalom minden egyes tagját közvetlenül kívánták – a hétköznapi életben, a magánszférában is – ellenőrizni és rettegésben tartani. Bárki effajta táborba kerülhetett, akit a rendszer potenciális ellenségének tekintett. Ehhez bírói ítéletre nem volt szükség, elégséges volt a politikai rendőrség intézkedése.
Akik a táborokat felügyelték
1950-től az ÁVH Jogi és Börtönügyi, majd Vizsgálati Főosztályán belül a Börtönügyi Osztály foglalkozott az államvédelem irányítása alá került börtönök, valamint a régi és új internáló- és kényszermunkatáborok irányításával és működtetésével.