Románia

Bandi István

A romániai kommunizmus -
kényszerintézkedések, börtönök és munkatáborok világa

A Romániai Kommunista Diktatúrát Elemző Elnöki Bizottság (CPADCR) vizsgálódásai nyomán megállapítást nyert, hogy hozzávetőleg 2.000.000 embert hurcolt meg a kommunista diktatúra 1945 és 1989 között, ebbe beleértendők a súlyos börtönévekre ítéltek mellett a deportáltak, kitelepítettek, kényszerlakhelyesek és más szabadságuktól megfosztott és üldözött személyek. 1945-ben az első átfogóbb kényszerintézkedés a németajkú román állampolgárok ellen irányult, akiket a Szovjetunióba deportáltak a szovjet katonai parancsnokság utasítására. A román hatóságok ekkor még a király vezetésével a kért 80.000 deportálandó helyett, a különböző mentesítési akcióknak köszönhetően „csak” 69.000 személyt raktak marhavagonokba.

A Groza-kormány hatalomra kerülésével 1945 márciusától kezdődően rövid idő alatt a Belügyminisztérium (BM) 90.000 személyt tartóztatott le. Bűnük csak az volt, hogy az előző rendszer vezetői vagy kiszolgálói személyzetéhez tartoztak úgy mint párttagok, minisztériumi alkalmazottak stb. Az úgynevezett „adminisztratív intézkedések” olyan személyekre vonatkoztak, akik a kommunista rendszer számára nemkívánatosnak minősültek. Ezeket az intézkedéseket a Belügyminisztérium hajtotta végre hivatkozással a Minisztertanács és a Nemzetgyűlés különböző határozataira és rendelkezéseire. Ezek a jogi aktusok nagyon homályosan írták körül azokat az ember-, illetve társadalmi csoportokat, akikkel szemben a BM eljárhatott. Ilyen alapon juttathatott a romániai kommunista elnyomó gépezet internálótáborokba, munkatáborokba, sőt deportációba tömegeket és jelölhetett ki számukra kényszerlakhelyet anélkül, hogy bírósági ítélet indokolta volna ezeket az intézkedéseket.

1949 februárjában a kommunista hatalom befejezettnek tekintette az 1945 márciusában elkezdett földreformot és mintegy a folyamat lezárásaként a 83. számú rendelettel intézkedett a „nagybirtokos maradványok felszámolásáról”. A gyakorlatban 1949. március 1-je éjszakáján távolítják el az utolsó életképes gazdálkodókat, 7.959 főt, kitelepítve őket otthonaikból, megfosztva őket minden ingó és ingatlan javaiktól és határozatlan időre kényszerlakhelyet jelölve ki számukra. A DO-t, azaz a kényszerlakhelyet a 83. számú rendeletre hivatkozással jelölték ki, de ez a jogi intézmény 1949-ben jogilag még nem volt leszabályozva. Ezt majd csak 1950 októberében teszi meg a hatalom, amikor visszamenő hatállyal is az 1154. sz. Minisztertanácsi Határozat rendelkezik.

1949 végén és 1950 elején a kialakult politikai helyzet a paraszti társadalmat ellenállásra késztette. Így Románia nyugati, határ menti és egyes erdélyi vidékeken parasztlázadások, sőt párhuzamosan az ország déli területein több helyen törnek ki felkelések. A több tízezer ember részvételével zajló megmozdulásokat a hatalom fegyverhasználattal töri le. A több tíz halott mellett sokan kerülnek a Szekuritáté börtöneibe, illetve 2.000 személy ellen hoznak adminisztratív intézkedéseket, kitelepítve és kényszerlakhelyet jelölve ki számukra az ország másik, keleti végében, Dobrudzsában, Constanta tartomány elhagyatott területein.

A harmadik kitelepítési hullám 1951. június 18-án éjszaka történt, Románia Jugoszláviával szomszédos határszakaszon ahonnan 25 km mélységben 44.000 személyt telepítettek ki. Az érintett személyeket a román alföldre, Baragan Galati-i és Ialomita-i tartományába szállították és ott a gabonaföldek közepébe kirakodták őket 18 helyszínen arra kényszerítve őket, hogy sárból gyúrjanak, illetve építsenek közintézményeket és saját házakat még a tél bekövetkezte előtt, így alakítva ki új településeket. A kitelepítettek a munkatáborokban szenvedőkhöz képest nagyobb szabadsággal rendelkeztek, de 15 km-nél távolabb nem mehettek a kijelölt kényszerlakhelyüktől. Megfelelő élelmiszer, ivóvíz és orvosi ellátás hiányában rövid időn belül több százan hunytak el. A csökkenő létszám nem sokáig jelentett gondot, ugyanis azok a fogvatartottak, akik 1952 és 1954 között szabadultak, de nem bizonyultak „átneveltnek” a hatóságok szerint és továbbra is veszélyt jelenthettek az állam biztonságára, kényszerlakhelyként az említett új építésű falvakban jelöltek ki számukra kényszerlakhelyet az 1954/337 számú Minisztertanácsi Határozatban rögzítettek szerint, mely kimondta, hogy 6 hónaptól 5 évig terjedő időtartamra lehetett DO-t kijelölni. A határ menti kitelepítettekkel szemben a kényszerintézkedést végül az 1955 júliusában kiadott 6100. számú belügyminiszteri rendelet alapján fokozatosan oldották fel. Előbb csak kijelölt 512 család költözhetett vissza eredeti lakhelyére 1955 második felében, majd 1956 januárjában további 4700 család hagyhatta el a 18 kényszerlakhelynek felépített települést.

A kitelepítések az agglomerációs központokból folyamatosak voltak az ötvenes évek kezdetétől egészen a hatvanas évek közepéig. 1953-ban csak Bukarestből 16.000 személyt telepítettek ki az ország más településeiről további 23.300 személyt telepítettek ki, illetve jelöltek ki számukra kényszerlakhelyet. Ebben a hullámban távolították el a polgárságot (tisztviselőket, kereskedőket, rendőröket, katonákat, stb.). Az ötvenes évek elejétől a Belügyminisztériumon belül külön szervezeti egység a Kitelepítések és Kényszerlakhelyekkel megbízott ügyosztály (SDDO) foglalkozott az említett feladatokkal. Az SDDO statisztikái szerint 1955 második félévében még 35.000 kitelepített volt kényszerlakhelyen míg 1960 első félévi adatok szerint már csak 2.766 személynek volt határozatlan időre kiállított DO-s személyigazolványa. Noha 1964-re minden kényszerintézkedés területén teljes amnesztiát hirdettek, mégis előfordult olyan eset, amilyen egy 1967-es Állambiztonsági Tanács vizsgálati jegyzőkönyvéből derült ki: 2.205 vizsgált tisztázatlan ügyben 512 személynek a vizsgálat idején még mindig határozatlan időre fenntartott kényszerlakhelye volt. 1965-től új politikai kurzust fémjelző Ceausescu sem tudta nélkülözni a kényszerintézkedéseket, noha hatalomra kerülésének első éveiben határozottan elítélte a dej-i korszak ilyen jellegű intézkedéseit. Az 1977-es Zsil völgyi bányászmegmozdulások kapcsán kényszerlakhely intézkedéseket vezettek be 250 bányásszal szemben, akiket kitiltottak addigi lakhelyükről és származási helyükre telepítették őket. Az ellenzékben lévő értelmiségiekkel szemben inkább az elszigetelés eszközét vetették be, rendőri felügyelet alá helyezve az érintetteket. A korszak elnyomó gépezete inkább az elszigetelés eszközrendszerével élt. Megkerülhetetlen jelenség a szisztematizálás, amely valójában állami utasításra történő kitelepítés és áttelepítés más lakóhelyre állami támogatással. Ugyanis a Ceausescu-korszakban 1977-87 között irányítottan 182.500 lakást bontottak le, ebből 98.000 városokban és 84.500 falvakban.

A román kommunista börtönvilágban a jogfosztottak összesen 250 fogva tartási helyre kerülhettek. Ebből a 250 helyszínből 44 fogház, 61 vizsgáló és gyűjtőhelyszín, 72 kényszermunkatábor, 63 kitelepítési, deportálási központ és kényszerlakhely, 10 pedig pszichiátriai központ volt politikai foglyok számára. A kommunista berendezkedés börtönvilágának rövid ismertetése előtt csak viszonyítási alapként említenénk, hogy 1945 kezdetén Romániában 74 börtön működött, melyek összesen 15.000 fő befogadására voltak alkalmasak. A romániai kommunista hatalom első intézkedései között szerepelt a szovjet mintájú fogva tartási rendszer kialakítása. Ennek első lépése a fogva tartási helyszínek átminősítése volt az új céloknak megfelelően, így kiemelt központokká váltak például Nagyenyed, Craiova, Szamosújvár, Nagyvárad, Gyulafehérvár, Arad stb. A következő lépés az átalakított börtönrendszer szabályainak szigorítása volt. Az új szabályzat szerint, amely 1949-ben lépett életbe, a fogvatartottakat szükség esetén teljes elszigetelésben kellett tartani. Éheztethető volt a fogvatartott, sőt teljesen megvonható volt az orvosi ellátás. 1947 és 1964 közötti Gheorghiu-Dej fémjelezte korszakban három csoportba sorolható büntetésvégrehajtási intézmény volt: vizsgáló és gyűjtő jellegű, átmenő vagy rendező, és a végső állomások, ahol a politikai elítéltek büntetéseiket valójában töltötték. Az első kategóriába tartozó intézmények a Különleges Hírszerző Szolgálat (SSI - Serviciul Special de Informatii) fennhatósága alá tartoztak. Így Malmaisonban, Bukarestben rendelkezett egy központi vizsgálóval. Továbbá a Securitate fővárosi és tartományi központjaiban is voltak saját vizsgálati börtönök, mint például Ploiesti, Brassó, Galati, Suceava, Nagyvárad, Pitesti, Kolozsvár stb. Ezekben az intézményekben rendkívüli körülmények uralkodtak: kisméretű cellákban nagy zsúfoltságban tartották a foglyokat, sőt esetenként a cellákból még az ágy, priccs is hiányzott, egészségügyi ellátás nem létezett, továbbá az étel gyenge minőségű volt. A második nagy csoportba sorolhatók a tranzit fogvatartási helyek, mint pl. Jilava, Ghencea, Buzau, Bákó, Botosani, Braila. Végül a harmadik csoportba tartoztak azok a büntetésvégrehajtási intézetek, ahová a politikai foglyok véglegesen a büntetésük letöltése céljából kerültek: Nagyenyed, Szamosújvár, Pitesti, Galati, Craiova, Fogaras, stb. Az 50-es évek elején a megsemmisítés minősítése alapján kétféle intézmény létezett a kommunista börtönvilágban: megsemmisítési központok (Pitesti, Nagyenyed, Szamosújvár, Jilava) és megsemmisítő börtönök (Máramarossziget, Ramnicu Sarat, Déva, Targu-Ocna, Jászvásár, Galati, Ploiesti, Szeben, Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Karánsebes, Lugos, Szatmárnémeti, Vaslui, stb.) A börtönrendszer részét képezték a zárt rendszerű munkatelepek és kolóniák. Említésre méltó zárt munkatelepek voltak - ezek egyben irányító központnak is számítottak - nagy szocialista beruházásokhoz kapcsolódóan: Constanta, Midia, Capu Midia, Peninsula, Castelu, „9 Culme”, Cernavoda, Bakul, Poarta Alba, ez utóbbi a Duna – Fekete-tenger csatorna irányító központja is volt. Ugyancsak a megsemmisítő munkatáborok sorát gyarapították azok a börtönök, amelyek vagy bányákat vagy építőtelepeket szolgáltak ki, mint például: Felsőbánya, Kapnikbánya, Onyest-Borzesti, ill. a Békási vizierőmű. Említésre méltó, hogy munkatáborokba vagy telepekre sok esetben olyan személyek is kerültek, akik már letöltötték kiszabott büntetésüket. Ezt bizonyítja egy 1953-ban lefolytatott főügyészségi belső vizsgálat, mely szerint egy adott helyszínen 402 olyan személyt találtak, akik büntetésüket már rég letöltötték.

A román börtönvilág szerves részét képezte a fiatalkorúak számára fenntartott munkatábor rendszer. Ez a struktúra 1951-1961-ig működött. Elvileg csak az árva gyerekek fogva tartásáról intézkedett a hatalom, olyanokról, akik csavargó, kolduló életmódot folytattak, de ide kerültek az árvaházakból azok is, akik megszegték a szabályokat, továbbá az általános iskolákból azok a tanulók, akik „ellenséges magatartást tanúsítottak a demokratikus ellen”. A körülmények és a bánásmód azonos volt a felnőttekével, azaz intenzív munka, gyenge élelmezés, egészségügyi ellátás hiánya, és mindezek mellett az állandó fizikai bántalmazás volt a jellemző. A Sztálin halálával Romániában is bekövetkező vizsgálatok során készült jegyzőkönyvek szörnyű állapotokat találtak a fogva tartási intézményekben. A legtöbb helyen nem volt rágcsáló és rovarirtás, a ruhákat nem mosták, illetve „a fogvatartottak nem fürödhettek heti rendszerességgel” (sic!). A Suceava-i börtönben, a folyóvízhasználat és ellátottság is hiányos volt, a fekália elöntötte a pincerendszert, ahol ugyanakkor cellasorok is voltak. Más intézményekben ( Targu Jiu, Targu-Ocna) még vizes blokk sem létezett.

A hruscsovi korszak kezdetén a Munkatáborok, Lágerek és Börtönök Főigazgatóságának felülvizsgálati jelentése szerint 1954 végén közel 20.000 fogva tartott személy (akik nem rendelkeztek internálási határozattal, vagy lejárt a kiszabott internálási időtartam, vagy leülte a büntetési tételt) bocsátottak szabadon. Azonban 1955-től kezdődő visszarendeződéssel újra emelkedett a fogvatartottak száma, míg végül 1956-ban a magyar forradalom hatására különböző indokokkal a volt fogvatartottak közül sokakat újra letartóztattak. 1958-ban az orosz hadsereg kivonulásával a román kommunista rendszer újra megkeményedett, és tömeges letartóztatásokat hajtottak végre az egyetemi világban (diákokat és tanárokat tartóztatva le). Ezek az intézkedések méreteikben hasonlítottak az 1948-52-es periódusra. A romániai kommunista börtönvilág először az 1960-as évben lélegezhetett fel, ugyanis ekkor kezdődik az az amnesztiasorozat, mely 1964-ig tart, melynek során felszámolják a munkatáborokat és „elvileg” majdnem minden politikai foglyot szabadlábra helyeznek. Ezt a tömeges szabadulást valójában a Szovjetuniótól való távolodással és párhuzamosan a nyugat és a Tito vezette Jugoszláviához való közeledéssel volt magyarázható. Néhány gondolat erejéig ki kell térni a kényszermunkatáborok rendszerén belül is különös szereppel bíró Duna-csatorna táborvilágára. 1949 májusában a Román Munkáspárt Politikai Bizottsága döntést hozott a Duna–Fekete-tenger-csatorna építési munkálatainak megkezdéséről. Ez a beruházás közvetlenül a Minisztertanácsnak volt alárendelve, ugyanakkor az 505. számú határozatával felhatalmazta a munkák közvetlen felügyeletével a Duna-csatorna munkálatait felügyelő Főigazgatóságot.

A társadalom három területéről került ki a csatorna munkaerő szükséglete. A fizetett civil munkaerő, a szolgálatot teljesítő közkatonák, akik a különböző építési munkálatok mellett ellátták az objektumok védelmét és a fogvatartottak őrzését is. Az utolsó munkaerő csoportba tartoztak a politikai foglyok és más adminisztratív intézkedések következtében büntetés alatt álló személyek, akik együtt a csatorna legnehezebb fizikai munkáit végezték. A fogvatartottak kiválasztásánál csak egyetlen szabály volt, hogy csak azok dolgozhattak, akiknek büntetési tétele nem haladta meg a 12 évet.

A 100. számú Belügyminiszteri parancs pontosan meghatározta azokat a társadalmi kategóriákat, akiket internálni kellett. Az intézkedés mögött egy valós munkaerőigény állt, ugyanis a Csatorna Főigazgatósága leadta munkaerő igényét a Belügyminisztériumnak, amely hivatali úton az illetékes Vizsgálati Igazgatósághoz került. Ez utóbbi utasítására a Szekuritáté listákat készített a reakciós személyekről és a „nép ellenségeiről”, akiket le is tartóztatott. Utólag egy tábornoki bizottság jóváhagyta ezeket a listákat, egyben a rajta szereplő személyeket 12 hónaptól 60 hónapig terjedő szabadságvesztéssel sújtotta, külön bírósági eljárás nélkül.

Az így „elítélteket” az ország negyedik legnagyobb elosztótáborába Poarta Alba-ra küldték, ahol igény szerint osztották szét őket Constanta, Midia, Capul Midia, Peninsula, Castelu, „9Culme”, Cernavoda, Bacul, Periprava és Salcea Duna-csatorna menti vagy azt kiszolgáló táborok között, amelyek a legszörnyűbb lágerek voltak a román kommunista táborrendszeren belül. Ezeken a helyszíneken az 50-es években egyidejűleg hozzávetőlegesen 60.000 fogvatartott dolgozott.

A Sztálin halála utáni moszkvai látogatásán a Gheorghe Gherghiu-Dej vezette pártdelegeciónak Hruscsov nyíltan bírálta, sőt szégyenteljes beruházásnak titulálta a Duna- csatornát. Ennek hatására már 1953. július 18-án kormányrendeletben mondták ki a Csatorna munkálatainak leállítását és egyben megnevezték a „nép ellenségeit”, akik szabotázsakciókkal lehetetlenítették el a beruházás megvalósulását. A Csatorna munkálatait más szabályok és körülmények közepette a következő diktátor Ceausescu rendelte el 1973-ban és a kivitelezésig még sokan szenvedtek a megvalósítás érdekében, 1984-ben fejezték be építését.

RomániaDr. Hajdu Lajos rajza

magyar